Nemrég láttam egy rövid tokiói videót, azt a városban sétáló fajtát. Valaki átkel a soksávos úton zsúfolt felüljáró alatt, modern épületek közt befordul egy sikátorba, végül száz méter után egy csöndes, zöld temetőnél találja magát. Az utca azon át folytatódik. Feltűnik pár hazafelé tartó munkás kerékpáron, futók színes mezben és digitális technikával, végül egy édesanya, aki haladásra biztatja három év körüli kisfiát. Aki csak áll, ahogy dackorszak közepén állni szokás. Dehogy is megy, karattyolja, neki most másfelé vannak fontos ügyei.
A halál itt nálunk, a mi kultúránkban végképp elvált az élettől, nincs közünk hozzá.
A haldoklót mint hasznavehetetlent leadjuk az illetékes orgánumnál, hogy a test alapvető funkcióiról ő gondoskodjék tovább. A halottat ismeretlenek kezelik kodifikált jogi és minőségbiztosítási szabályok szerint, nem is látjuk egy pillanatra sem, csak egy dobozt kapunk higiénikusan vissza. Temetőink pedig elkülönülnek az élet más színtereitől, bár a balkáni ápolatlanság és az individualista zűrzavar azért rajtuk hagyja valamennyire a nyomát.
Persze Japánban is eltűnőben a hagyomány. Ennek állít emléket az elmúlt évek egyik legtanulságosabb filmje, a Távozások. Egy halottöltöztető csellistáról szól. A filmben éles kontrasztot ad Bach (Gounod) európai zenéje és a régies japán szokások, a transzcendenciát szolgáló szigorú fegyelem és a bájos, szeretetteljes humor.
*
Egy régi, forró nyáréjszakán alkalmi normásként dolgoztam a sörgyárban. Mérnem kellett, hogy a tankautó mennyi idő alatt ér el valami messzi városba, s közben hány percet pisil a sofőr. Az útra magammal vittem kedves gimnazista társamat, aki sok év múlva gyerekeim édesanyja lett. Éjfél után váratlanul megálltunk egy faluban. Holdtölte volt, ötven méterre is jól lehetett látni.
„Félsz-e a szellemektől, pajtás?” – kérdezte a sofőr tréfásan.
„Nem” – válaszoltam, nyilván csak a női társaság miatt, mivel valójában nem volt tapasztalatom a szakterületen. „Hát akkor itt az öcsödi temető, ugorj át szépen a drótkerítésen, szaladj el azokig a fákig ott, mi pedig várunk.”
Már egész közel jártam a temető végét jelző nyárfasorhoz, amikor jobbról egyszer csak mozgást észleltem. Egy szellemet láttam meg, ami igencsak szaporázta a nem is tudom, hogy mit, gyorsan közelítve felém. Később, ahogy próbáltam összerakni a történetet, úgy magyaráztam magamnak, hogy fenséges szarvasbikává változtam, melyet gonosz vadászok üldöznek, így sikerült néhány szökkenéssel a fülkében teremnem. Kiderült, hogy volt egy falubolondja és egy tankautó-sofőr, akik ezüstös holdfényben így szerették múlatni a normásokkal az időt.